Kedves gyerekek!

Emlékeztek még Nardi gyerekre és a kacsájára meg a párnamacijára?

Képzeljétek el, Nardi gyerek egyszer csak azt vette észre, hogy egy iciri-piciri földönkívüli érkezett az otthonába. Azért gondolta, hogy földönkívüli, mert mindig repült, vagyis nem a saját lábán járt, hanem a mama vagy a papa karjában repdesett ide-oda, és mindenki nagy figyelemmel nézegette, mint a különleges jövevényeket szokás. Kicsit haragudott is Nardi gyerek, hogy most már a nagyszülei is csak a földönkívüli körül sertepertélnek, pedig ott volt ő is, meg Háp mester, meg a Párnamaci, meg a legfőbb dömper, és az összes játéka. Sőt, ott volt Zsizs és Blanka kutya is, akikkel folyton veszekedett, mert olyan mulatságosan morogtak rá, ha mérgesek voltak. De mindez nem számított, mert ahány régi ismerős beköszönt az ajtón, mind a földönkívülit akarta megszemlélni, megszagolgatni és megdögönyözni. Alig vették észre, hogy Nardi gyerek sikongatva szaladgál az előszobában. Azért ő is felkapaszkodott az ágyra, ahol egy repülő csészealjban ott feküdt a földönkívüli, a mamára nézett, és megkérdezte:

-- Ez ki?

Ezt a mama nagyon mulatságosnak találta, és mindjárt elmesélte a papának, meg a nagymamának, meg a nagypapának, de válaszolni nem válaszolt. Honnan kellene Nardi gyereknek tudnia, hogy ki az a földönkívüli?

Aztán mégiscsak válaszolt, és azt mondta, hogy ez a baba. Meg, hogy a tesó.

Nardi ettől nem lett okosabb. A baba nem lehetett, mert a baba ő volt, ő maga, Nardi. A tesó pedig mifán terem? Valami földönkívüli fajta lehet, az már biztos. Repülő csészealjban érkezik, nagy a szeme, piros az arca, és nem tud beszélni.

Nardi nem adta fel a kérdezősködést, attól fogva, ahányszor a mama a földönkívülihez közelített (márpedig a mama folyton a földönkívülivel foglalkozott ahelyett, hogy vele, vagyis Nardi gyerekkel foglalkozott volna), mindig odaállt, és rámutatott a tesónak nevezett valamire, nagy komoly képpel:

-- Ez ki?

Sajnos erre csak azt a választ kapta, mint eddig, és attól nem lett okosabb. Szerette volna megkérdezni, hogy mikor megy már el a földönkívüli, az Ezki, és mikor kapja vissza ő a mamát, de telt-múlt az idő, és Ezki nem ment el.

Egy napon aztán a két kutyával, Zsizzsel és Blankával ücsörgött a mama íróasztala alatt. Az volt a lakásban a legjobb búvóhely, ezért mindig veszekedtek is rajta, de ezúttal túl fáradtak voltak mind a hárman a huzakodáshoz. Blanka kutya így szólt Nardi gyerekhez:

-- Ha ilyen jól viselkedsz, megmondom neked, mikor megy el Ezki.

Nardinak felcsillant a szeme.

-- Nem húzom meg a farkadat holnap reggelig. Mikor megy el?
-- Sohanapján – vicsorított Blanka kutya. – Elmesélek neked egy történetet. Valamikor régen én és Zsizs kutya éltünk csak a mamáddal és a papáddal. Minden szép és jó volt így, nem hiányzott nekünk semmi és senki, de egyszercsak érkezett hozzánk egy földönkívüli.
-- Tényleg? Ugyanígy nézett ki, mint Ezki?
-- Szakasztott ugyanúgy.
-- És hová lett?
-- Vártuk, hogy csak elmegy, mert nem ismertük a szagát, és soha azelőtt nem volt róla szó, hogy még egy állatot befogadjanak a gazdák. De ez a földönkívüli csak nem ment sehová.
-- De hát most hol van, ha nem ment sehová?
-- Hol van, hol van ... Te kis buta. Hát itt csücsül, az íróasztal alatt.
-- Én aztán nem látom – rázta a fejét Nardi gyerek.
-- Nem ám, mert nincs itt egy tükör sem.
-- Micsoda? Csak nem azt akarod mondani, hogy én vagyok a füldönkívüli?
-- De bizony, pont ezt akarom mondani.
-- Ugyan már, én nem földönkívüli vagyok, hanem kisfiú.
-- Mielőtt kisfiú lettél, szakasztott ilyen földönkívüli voltál. És mi is vártuk, hogy elmenjél, de nem mentél el.
-- De hát végülis ki ez a földönkívüli?
-- Hát a testvéred, te oktondi. És ha jól viselkedsz, ő lesz a legjobb barátod egész életedben.
-- Tényleg? – csodálkozott Nardi gyerek. – Lehet, hogy akkor nem is olyan nagy baj, hogy éppen idepottyant a repülő csészealjával. Majd segít meghúzkodni a farkincátokat! – sikkantott Nardi és ígérete ellenére meg is húzkodta szegény kutyák farkincáját, akik morogva menekültek az íróasztal alól.

Nardi gyerek azonban a tesóját továbbra is csak Ezkinek hívta, biztos, ami biztos, el ne bízza magát a kis idegen.

(A mese 2011. márciusában a Nők Lapjában jelent meg. Illusztráció: Papp Míra)